A megbocsátás jelentősége #126

Vannak dolgok, amiken nem lehet csak úgy túllépni. Nem azért, mert amit mástól egyszer elszenvedtünk, azt nem tudnánk magunk mögött hagyni, hanem azért, mert mi magunk megváltoztunk miatta. Valami elszakadt ott belül, ahová csak nagyon keveseket engedünk be: ahol a legőszintébb, legtisztább érzéseinket kaphatja meg az a néhány kiváltságos ember, akit igazán közel engedtünk magunkhoz. Azok, akiket a teljes bizalmunkkal megajándékoztunk, vállalva ezzel a kudarc kockázatát. S legtöbbször van legalább egy olyan ember, aki a bizalmunkkal visszaélve, ezt a bizonyos kockázatot valósággá formálja.

Ritkán zajlik a bizalom adásának folyamata tudatosan. Általában teljesen ösztönösen adjuk a bizalmat egy másik embernek - mert szeretjük, mert szerelmesek vagyunk belé, mert a szülőnk vagy más közeli családtagunk, vagy mert annyira akarunk bízni valakiben, és az első olyan embert, aki rászolgálni látszik, megajándékozunk a teljes bizalmunkkal. Bátrak vagyunk, de nem tudatosan, de ez nem baj. Egyáltalán nem baj, hiszen társas lények vagyunk és emberi kapcsolataink csak akkor válhatnak valóban tartalmassá, ha azok erős bizalmi alapokra épülnek. Ez persze kockázattal jár, hiszen a bizalmat nemcsak elvenni tudja az, aki adja, hanem lerombolni is az, aki kapja. Ezért fontos, hogy soha senkinek ne adjuk olcsón a bizalmadat, mert időnként még olyanok is visszaélhetnek vele (akarattal vagy akaratukon kívül), akik tényleg rászolgáltak.

De ilyenkor mi van? Mi van akkor, ha a szívünket követve megajándékoztunk valakit a teljes bizalmunkkal és ő mégis kegyetlen fájdalmat okozott nekünk? Mi van akkor, ha a másik ember vétkét megbocsáthatatlannak érezzük? Hogyan tudjuk helyretenni a múltat? Helyre lehet tenni egyáltalán? Megszűnhet bennünk valaha is a fájdalom? Gondolhatunk valaha neheztelés nélkül egy olyan emberre, aki keresztülgyalogolt a lelkünkön, még ha a volt párunkról, a legjobb barátunkról, édesanyánkról, édesapánkról vagy egy hozzánk valamiért nagyon közel álló emberről van is szó?

Megtörtént. Bíztunk és szerettünk - aztán elbuktunk és összetörtünk. Jó eséllyel düh, szorongás, keserűség vagy teljes bezárkózás a reakció ilyenkor. Ez szerintem teljesen természetes és normális. Megtört a bizalom, a kapcsolatba vetett hit, és a másik ember iránti érzéseink tükrében méltatlannak érezzük a helyzetedet. Szinte csak nézünk ki a fejünkből értetlenül, a fájdalommal pedig nem tudunk mit kezdeni, ezért cipeljük tovább magunkkal akár egy egész életen át is.

Várjuk, hogy a másik ember majd megváltozik. Vagy úgy érezzük, hogy soha nem fog megváltozni, és ezért mindig gyűlölettel, haraggal, vagy mélységes szomorúsággal a szívben gondolunk rá, amíg csak élünk. Mindezt azért, mert talán tévhitben élünk.

Sokan képzelik azt, hogy megbocsátani egy másik embernek kegyesség. Egy önzetlen gesztus, amellyel bűnös embertársuk fölé emelkedve önmaguk erkölcsi tisztaságának adnak tanúbizonyságot. Egy gyönyörű cselekedet, amellyel megajándékoznak egy olyan embert, aki nem szolgált rá az ajándékra. Sokak szerint a megbocsátás kegyelem. Gyönyörűen hangzik mindez, csak nem teljesen igaz. Azonban, ha túl tudunk lépni a saját egonk legyezgetésén, akkor hamar beláthatjuk, hogy miért is mondom most ezt.

Akár egy hozzánk nagyon közel álló emberről van szó, akár egy idegenről, a megbocsátás egyáltalán nem kegyelem, de még csak nem is egyfajta leereszkedés erkölcsi magaslataidból. A megbocsátás nem a másik embernek adott ajándék, hanem a saját terhünk letétele. A megbocsátás a saját boldogságunk szükséges feltétele, mert amíg neheztelünk valakire, addig a rabjuk vagyunk. Addig az energiánk, az időnk, a mentális és az érzelmi kapacitásunk egy részét a saját lelki békénk rombolására fordítjuk. A megbocsátás az egyik legnagyobb ajándék, amit önmagunknak adhatunk.

Igen, a lelki terhet a másik embertől kapjuk. Igen, az is lehet, hogy mi magunk nem hibáztunk semmit, mégis csalódnunk kellett. Lehet, hogy akaratán kívül, és az is lehet, hogy teljesen tudatosan okozott nekünk ekkora fájdalmat. Viszont fontos megérteni: az ő szerepe itt befejeződött. Innentől már gyakorlatilag semmi köze ahhoz, hogy a lelki terhünket letesszük-e, vagy egész életünkben tovább cipeljük.

Miért mondom ezt? Ha őszintén szeretünk valakit, akkor nem akarunk magas lóról lenézni rá. Nem akarunk erkölcsileg fölé emelkedni, nem akarjuk büntetni, nem vágyunk bosszúra, és nem játsszuk a kegyes királyt, aki lehajol az alattvalójához. Egyszerűen csak szeretjük őt. A fájdalmat, amit okozott, tudomásul vesszük, de a tiszta szeretet eleve kizárja, hogy bármiféle elégtételt vegyünk érte.

Ha pedig nem szeretjük a másik embert - mert idegen számunkra, vagy mert az iránta táplált szeretet már régen meghalt, és már csak a fájdalom, a düh vagy a neheztelés maradt -, akkor minek lennénk a rabja? Minek kapcsolnánk egy erős érzelmi szállal magunkat olyan emberhez, akivel semmilyen pozitív érzelmi szál nem köt össze? Ha nincs helye az életünkben, akkor minek tartjuk ott? Teherként akaruk cipelni a hátunkon egy olyan embert, akinek semmi más szerepe nincsen az utunkon?

Tényleg lehetséges?

A megbocsátással tehát valójában önmagunkat ajándékozzuk meg, de bármennyire is tiszta a kép így elméletben, pontosan tudom, hogy a gyakorlat ennél jóval bonyolultabb.

A megbocsátás egy olyan ajándék, amiért keményen meg kell dolgozni! Ha lelki békére vágyunk, és szeretnénk végleg lezárni a múltat, akkor komoly idő- és energiabefektetésre lesz szükség, és bár manapság sokan készen várják az instant megoldásokat, ezt a munkát nem fogjuk tudni megspórolni.

Az első lépés az, hogy megértsük: amikor valaki másra haragszunk, akkor valójában önmagunkra is haragszunk. Lehet, hogy még saját magunknak sem ismerjük be, de gyengének, kevésnek, szerencsétlen áldozatnak érezzük magunkat amiatt, hogy valaki ennyire kegyetlenül belegyalogolhatott az érzéseinkbe. Ha a szomorúság dominál a szívünkben, akkor az érzéseinket a "miért csinálta ezt meg velem?" kérdésben fejezzük ki, ha pedig a düh van túlsúlyban, akkor kérdés helyett ingerült felkiáltás törhet ki belőlünk: "Velem ilyet nem lehet csinálni!"

Láthatjuk, hogy rólunk szól ez az egész tulajdonképpen. Először önmagunknak kell tudni megbocsátani ahhoz, hogy másnak is meg tudjunk bocsátani. Először fogadjuk el, hogy mi is emberből vagyunk, akinek vannak érzései, elkövet hibákat, tud erős is lenni, de nagyon esendő is és padlóra kerülhet bármikor, még akár önhibáján kívül is. Emberből vagyunk mindannyian. Szeressük az embert, akik vagyunk, minden hibánkkal és sérülésünkkel együtt, s ne sajnáljuk a gyengeségeinket, mert mindannyian tökéletlenek vagyunk.

Tegyük a helyükre magunkban a szerepeket. A másik ember szerepét is és a sajátunkét is. S ne feledjük, igen, vannak hibáink, s fontos tudni, hogy mindenki önmaga felel azért, amit másoknak ad. A saját hülyeségünk a saját felelősségünk, az erre adott reakció viszont a másik ember felelőssége. Ha hibáztunk, azt lehet kedvesen is közölni velünk. Ha konfliktushelyzet alakul ki két ember között, azt lehet értelmesen, egymást tisztelve is rendezni. Ha valaki hibákat követ el gyerekkorában vagy akár felnőttként, azzal lehet szeretetmegvonás nélkül is közös úton haladni, és lehet őt büntetés helyett inkább segíteni.

A mi szerepünk a történetben tehát nem az, ami miatt szenvedünk és ami a megbocsáthatatlannak tűnő lelki sérüléshez vezetett, hanem mindössze annyi, hogy mit kezdünk most ezzel a teherrel. Cipeljük tovább, vagy letesszük?

Fogadjuk el, hogy a jó és a rossz valójában csak a mi saját fejünkben létezik. Valakitől kaphatunk számunkra rossz dolgot úgy is, hogy neki fogalma sincs arról, hogy rosszat adott. Sőt, ami neked rossz, az neki akár jó is lehet. De tovább megyek: amit mi magunk most rossznak érzünk, az később még számunkra is lehet jó. Ha megértjük, hogy minden okkal történik úgy - ahogy, akkor értelmét veszti minden vádaskodás és önvádaskodás.

"Én ilyen vagyok, Ő olyan." Ütköztetek. Ennyi történt tulajdonképpen. Ez lehet jó egyikőtöknek, és lehet rossz a másiknak, vagy lehet rossz mindkettőtöknek, de az ütközést kiváltó okokon és az ütközés tényén már nem változtat semmi. A következményeken viszont lehet változtatni. Mi magunk tudunk ezeken változtatni.

Hogyan tovább?

Azt már talán érzékelhető, hogy jobban járunk, ha megbocsátunk a másik embernek. Azt is érezhető, hogy ez kizárólag rajtunk múlik. A másik embernek a megbocsátásunkban semmi szerepe nincsen. Tényleg nincsen. Ő nem kell hozzá. Sem a bocsánatkérésére, sem a jelenlétére, sem a szavaira, sem a tetteire nincs szükség ahhoz, hogy megbocsássunk neki. Ez kizárólag rajtunk múlik, ez a mi, saját feladatunk.

Ha belegondolunk, a bocsánatkérés maga tényleg nem sokat számít. A szavak nem számítanak önmagukban, csak ha tettek is alátámasztják azokat. Nem a bocsánatkérés az, ami bármit is megváltoztat, hanem az, ha valaki változtat a viselkedésén.

Ahhoz viszont, hogy megbocsássunk a másiknak, neki nem kell semmit sem tennie. Ezt önmagunkért tesszük és nem érte. Az, hogy magyarázatot kapjunk a másik tettére, megkönnyítheti a dolgot ugyan, de az akkor is csak az ő magyarázata marad. A mi saját kis valóságunk más, mint az övé - pont ezért született meg a konfliktus.

A megbocsátásunk olyan szinten független a másik embertől, hogy jelen sem kell lennie az életünkben. Sőt, még csak léteznie sem kell, bármilyen furcsán is hangzik ez. Megbocsáthatunk egy halottnak is, aki soha nem kérhet már bocsánatot.

Végül van itt még egy fontos dolog, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni, nehogy félreértés essen. A megbocsátás egyáltalán nem azt jelenti, hogy a másik ember feltétlenül az életed része marad. A megbocsátás
teljesen független attól, hogy utána hogyan alakul a kapcsolatotok.

Ha fontos számunkra a másik ember és miután megbocsátottunk neki, úgy érezzük, hogy a lerombolt bizalmunkat vissza tudjuk közösen építeni, akkor az életünk része marad. Ha nem, akkor le kell zárni a kapcsolatot, de a megbocsátást ekkor se próbáljuk megspórolni. Ne cipeljük magunkkal tovább fölösleges terheket.

Az, hogy egy kapcsolat megmarad-e, teljesen független a megbocsátás tényétől. Legalábbis annak kellene lennie. Az első feladat a megbocsátás, amit önmagunkért teszünk, a második feladat a döntés, amit úgymond kettőnk érdekében teszünk. Egyikben sincs helye az ego-nak, a leereszkedésnek, a megalázásnak, a sérelmeinkkel való dobálózásnak - függetlenül attól, hogy a másik ember mit tett vagy nem tett.

Egyszer olvastam egy mondatot, ami mindössze három szóból áll, mégis megváltoztathatja az egész életünket: "Áldozatok áldozatai vagyunk. Ha ezt megérted, akkor képes leszel megbocsátani azoknak, akik a saját lelki sérüléseiket átadták neked, le tudod zárni a múltadat, és végleg megszabadulsz az áldozatszereptől."

Tudom, ez egy borzasztóan nehéz téma és borzasztóan nehéz feladat. Nem könnyű. Nekem is tanulnom kel még a megbocsátást, de rajta vagyok az úton. Azt tudom mindenkinek javasolni, hogy próbáljon meg elindulni ezen az úton, mert önmagunk védelme érdekében megéri.